Keresztény életem több mint 40 év tapasztalata arra tanít, hogy az igazán őszinte és elkötelezett hívők életébe sem hoz minden esetben tartós megnyugvást és igazi érzelmi békességet a hit megélése és napi gyakorlása (rendszeres napi ima, Szentírás-olvasás, szeretet-szolgálat…). Én magam is ezek közé az emberek közé tartozom.
A jelenség gyökere legtöbbünknél valószínűleg az, hogy súlyos belső terheket hordozunk magunkban, melyeken lelkipásztoraink legnagyobb jóindulatuk és törekvéseik ellenére sem biztos, hogy tudnak segíteni.
Napjainkra köztudottá vált, hogy életünk eseményei kitörölhetetlen nyomot hagynak a lelkünkben, személyiségünkben. Múltunk számunkra fájdalmas érzelmi sérüléseinek emlékeit magunkban hordjuk – sokszor nagyon mélyen, a tudattalanunk rétegeiben. Ennek ellenére ezek az emlékek döntően befolyásolják életfelfogásunkat, isten- és önképünket; rajta hagyják lenyomatukat gondolkodásunkon, érzéseinken és kapcsolatainkon is.
A természetfölöttiben, az érzékeinkkel nem tapasztalható világban való hit és bizalom azonban nem képes „rövidre zárni” az érzelmi gyógyulás útját; nem csodaszer a személyiségzavarok ellen. Életünknek bizonyos területei a Lélek különleges gyógyító munkáját igénylik. A könyörtelen igazsággal való bátor szembenézésre, annak helyes belátására, rossz beidegződéseink kiiktatására, értelmünk és érzéseink mély, belső ”átprogramozására” van szükség.
Ha hozzám hasonlóan Te is furcsa, logikátlan és megmagyarázhatatlan érzelmi nehézségekkel küzdesz, cikkem segíthet ráébredned a gondjaid gyökerére. Nem részletezem viszont a gyógyuláshoz vezető út lépéseit, csak az általános alapelveket -mert ezzel a cikkel az elsődleges célom a helyes diagnózis felállítása, ami nélkül nincs valódi gyógyulás. Kezdődjék hát a kivizsgálás!
Érzelmi sérüléseink megjelenési formái
Gyermekkori fájdalmas tapasztalataink lenyomatai a lelkünkben jelentős személyiség-formáló hatássá válnak. Különösen igaz ez a szüleinkhez vagy közeli családtagjainkhoz kötődő, rendszeresen ismétlődő élményeinkre. A túlzó (életkornak nem megfelelő) követelmények, az elismerés (dicséret) hiánya, az érzelmi távolságtartás, szüleink ránk zúdított keserűségének nyomai öntudatlan „programok” kialakulásához vezetnek a tudattalanunkban, melyek a következő módokon jelentkeznek az életünkben:
Alacsony önértékelés
Anyám világ életemben túlzó elvárásokat támasztott felém a viselkedésem frontján. A szélesebb család (de akár csak a barátok) gyerekeihez fűződő kapcsolatomban mindig nekem kellett az „okosabbnak” lenni – mindig nekem kellett engedni a vitás helyzetekben. Ez az örökösen ismétlődő kényszer végül teljesen lerombolta az önértékelésemet; mert hiába volt ordító igazságom egy másik gyerek önzésével szemben, egyszerűen rám lett kényszerítve, hogy lemondjak az igazamról, és „okosan”, felnőttként viselkedjem – pedig még magam is gyerek voltam.
Ki szerethetne engem, és hogyan is legyenek bármilyen vágyaim, ha a saját anyám sem méltatott arra, hogy szeressen engem, és az én vágyaimat mások vágyai elé helyezze? Hogyan álljak ki magamért az életben, ha gyerekként a saját anyámnak sem voltam elég jó arra, hogy megvédjen egy másik gyerek nyilvánvaló igazságtalanságától?
Az alkalmatlanság és kisebbrendűség nyomasztó érzésével küzdő személy belső hangja megállás nélkül ezt suttogja: „Nem vagyok jó semmire. Soha nem fogok elérni semmit. Senki nem szerethet engem, mert minden rossz, amit teszek.” Keresztényként az ilyen ember lénye egy részével hinni akarja, hogy Isten szereti és nagyra értékeli őt – azonban hite gyakran nem képes lehatolni sérült személyisége mélyére.
Perfekcionizmus
Apám maga is perfekcionista volt – egyszerűen SEMMIT nem tudtam a megelégedésére megtenni. Korosztályomhoz viszonyítva legtöbbször 150%-os teljesítménnyel „üzemeltem”; azonban a reakciója minden esetben így hangzott: „Nos, ez így nem rossz, DE…”
Mivel teljesen odavoltam Apámért, mindent megtettem, hogy az elismerését kivívjam. Ugye nem kell mondanom, hogy ez soha nem sikerült – azonban az önhajszolás, az örökös magammal való elégedetlenség a részemmé vált?…
A „tökéletesség” ideálja által hajtott személy állandó bűntudattal küzd; mindig úgy érzi, hogy még jobban kellene teljesítenie. Egyre feljebb kapaszkodik, de soha nem ér célba. Belső hangja így beszél hozzá: „Soha nem érem el a mércét, mert semmit nem csinálok elég jól. A saját elvárásaimnak sem tudok megfelelni – nemhogy másoknak vagy Istennek.”
Túlérzékenység
A rengeteg gyerekkori csalódás és keserűség miatt kamaszkoromra agresszív mimózává váltam. Örökösen kritizáltam másokat, hogy különbnek, értékesebbnek érezhessem magamat náluk – ugyanakkor egy ártatlan, nem is nekem szánt félmondatot is képes voltam szándékos bántásnak értelmezni.
A túlérzékeny ember rendszerint mély sérelmeket hordoz magában, amit gyakran keménységgel és érzéketlenséggel próbál leplezni. Rengeteg elismerésre van szüksége – valójában nincs az a mennyiség, ami elég lenne neki. Ugyanakkor ő maga meglehetősen goromba tud lenni. Elégtételt akar venni környezetén az őt ért bántások miatt, ezért folyton piszkálódik, másokat sérteget, uralkodni igyekszik.
Félelmek
Hosszú ideig nem jöttem rá, hogy érzelmileg sivár gyerekkorom miatt a félelmeim által vezérelt, kudarckerülő személyiséggé váltam. Kitűnően érettségiztem, jó eredménnyel végeztem el a főiskolát, és sokáig örömmel végeztem a munkámat. Azonban a magánéletem egy csődtömeg volt, mert a sok negatív tapasztalatomból fakadó félelem hatékonyan gátolt abban, hogy ki tudjak alakítani egy működő párkapcsolatot.
Leggyakrabban ezzel, a kudarctól való félelemmel találkozhatunk – az ilyen emberek rettegnek, hogy veszítenek az élet nevű játszmában, ezért inkább be sem szállnak a ringbe. Életük csupa „bárcsak” – és mivel a bárcsak soha nem válik valóra, nem képesek véghezvinni azt, amit szeretnének. Mivel nem képesek kockáztatni – nem képesek életüket annak teljességében megélni.
Szexualitás sérülései
Jelen társadalmunkban bárkinek nehéz úgy felnőnie, hogy valamilyen formában ne sérüljön a szexualitása. Amerikai statisztikák szerint minden negyedik gyermek áldozatául esik valamilyen szexuális visszaélésnek. Családokon belüli (vagy azon kívüli) pedofília; testvérek és/vagy kiskamaszok között a pornográfia által felfűtött kíváncsiságtól, vagy az iskolatársak gúnyolódásától hajtottan létrejövő szexuális kapcsolat; prűd vagy bigott szülők lelket bénító „felvilágosítása” a szexualitásról – megannyi lehetőség a sérülésre.
Én magam is pórul jártam – bár annyiban szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyetlen alkalommal, és egy teljesen idegen felnőtt kényszerített olyasmire, ami egészséges körülmények között nem része egy 7 éves gyermek életének.
Jó hír: a gyógyulás lehetősége rendelkezésünkre áll!
Érzelmi sérültségeinket a keresztény Szentírás „erőtlenség”-nek nevezi – és azt ígéri, hogy a Lélek „segít a mi erőtlenségünkön”. (Róm 8, 26) A „segít” szó eredeti görög megfelelőjének szó szerinti fordítása így hangzik: „megragadja a másik oldalát”. Vagyis a Lélek a mi segítőtársunk, isteni gyógyítónk, aki velünk együttműködve munkálkodik a gyógyulásunkon: terhünknek megragadja a túlsó végét.
Ám az innenső oldalon mi magunk vagyunk.
Emberként a dualitás világában élünk: a fény és a sötétség, a jóság és a gonoszság kettőssége szüntelenül jelen van az életünkben. A sötétség és gonoszság erői intelligens, ravasz és veszedelmes ellenfelekként, a csalárdság, hamisság és álnokság eszközeivel igyekeznek rászedni és saját térfelükre terelni minket. Nincs nagyobb hatalmuk, mint a jóság és tisztaság erőinek – azonban ravasz fortélyokkal, csapdákkal és cselszövésekkel képesek kijátszani ellenünk saját gyengéinket, annak érdekében, hogy kiábrándítsanak és eltántorítsanak minket a szeretet és jóság felé vezető életviteltől.
A problémák oka
A keresztények – de úgy vélem, hogy általában az emberiség körében is a leggyakoribb érzelmi problémák két alapvető okra vezethetők vissza:
Nem tudjuk elhinni és elfogadni a megbocsájtást
Egyszerűen képtelenek vagyunk felfogni, megérteni, átérezni és elhinni, hogy a végtelen Teremtő valóban végleg, teljesen és egészen megbocsátja nekünk bármilyen hibánkat vagy ballépésünket, ha kérjük Tőle. Olvassuk, halljuk és még el is hisszük az ingyenes kegyelemről szóló tanítást – azonban ez mély érzéseinket nem éri el és nem hatja át; és személyes kapcsolatainkra sincs hatással.
Mivel nem tudunk megbocsájtani önmagunknak – úgy érezzük, nincs jogunk a boldogsághoz. Egy belső hang folyamatosan azt suttogja: „Nincs jogod élvezni az életed. Meg kell fizetned a tévedéseidért!” Vezekelni akarunk, hogy bűntudatunktól megszabaduljunk – azonban ez igazából nem így működik. Az önmagunk ellen irányuló harag és neheztelés valójában a megbocsájtás és a kegyelem elutasítása – és pont ugyanolyan káros, mintha mások ellen irányulna.
Nem tudunk megbocsájtani
Azonban ha elutasítjuk Isten kegyelmét és megbocsájtását – egyben képtelenné válunk a feltételek nélküli szeretetre és a másoknak való megbocsájtásra is. Aki nem tudja elfogadni a kegyelmet és a megbocsájtást, az nem nyer bocsánatot – és nem tud megbocsájtani sem. Vagyis bezárult az ördögi kör: nem fogadtuk el a kegyelmet – hát hogyan is kegyelmezhetnénk meg akkor másoknak? Gyötrődünk – hát másokat is gyötrünk.
Aki nem bocsát meg, és nem nyer bocsánatot, azt egész életében állandó bűntudat és neheztelés kínozza. Az „adósok börtönében” éli le az életét, súlyos belső érzelmi konfliktusoktól gyötörve.
Mit tehetsz saját érzelmi gyógyulásodért?
Őszintén nézz szembe a problémával – és beszélj is róla valakivel!
Nézz szembe az önmagad elől is elrejtett fájdalmas gyermekkori emlékeiddel – bármennyire nehéz. Ha megoldható, ezt tedd meg egy másik ember előtt, egy másik emberrel beszélgetve is! Mindenki maga tudja, hogy idegennel vagy ismerőssel beszél könnyedebben a nehézségeiről – de mindenképp érdemes valakivel beszélni róluk. Sokan azért nem találnak mély, belső gyógyulást, mert nincs elég bátorságuk ahhoz, hogy valakivel őszintén megosszák a terhüket.
Vállald a saját felelősségedet.
Felnőttként felelőssé váltál a saját tetteidért – még akkor is, ha gyermekként mások viselkedésének áldozata voltál. Az első rossz döntésre valóban mentség lehet a múlt – de amikor saját, felnőtt tapasztalataid ellenére másodszorra, harmadszorra, sokadszorra döntöttél és cselekedtél ugyanolyan rosszul, akkor ki volt a hibás?…
Mindaddig, amíg hagyod, hogy erőt vegyen rajtad a gyűlölet, a neheztelés, egy képzeletbeli valóságba menekülsz a valóság elől. Másokat hibáztatsz saját hibás döntéseid miatt, és nem fogadod el a saját felelősségedet – így nem találsz gyógyírt sérült érzelmeidre.
Kérdezd meg magadtól, hogy valóban meg akarsz-e gyógyulni?
Tényleg meg akarsz gyógyulni – vagy csak mutogatod a sebeidet, hogy részvétet kelts magad iránt? Vajon nem ragaszkodsz-e „fogyatékosságodhoz”, holott eldobhatnád a mankóidat?
Napjainkat a „nagy baklövések” korának is nevezhetnénk, amikor mindenki bűnbakokra vadászik – ahelyett, hogy szembenézne a saját felelősségével.
Bocsáss meg mindenkinek, akinek köze van sérelmeidhez!
A másoknak való megbocsájtás és saját felelősséged vállalása ugyanazon érmének a két oldala; nem választhatóak el egymástól. Sokan azért nem akarnak megbocsájtani, mert akkor nem lenne senki, akit hibáztathatnának.
Felelősséget vállalni és megbocsájtani csaknem ugyanazt jelenti; és sok esetben a kettőt egyszerre kell megtenni. Nincs valódi gyógyulás őszinte megbocsájtás nélkül.
Bocsáss meg önmagadnak!
Amikor Isten megbocsájt, bűneinket elsüllyeszti az irgalom és a feledés tengerében; majd kitesz egy táblát a partra ezzel a felirattal: HORGÁSZNI TILOS!
Corrie Ten Boom
Hogyan hihetnéd el, hogy Isten megbocsájtott neked, ha magadnak nem tudsz/akarsz megbocsájtani? Nincs jogod kihalászni semmit, amit Ő már megbocsájtott és elfelejtett. Nem kell-e akkor neked is megbocsájtanod önmagadnak?…
Egy kis önvizsgálat –van-e megbocsájtani valód?
A neheztelés próbája
Van-e benned neheztelés bizonyos személyek iránt? Lehet az bárki: szülő, testvér, házastárs vagy távolabbi családtag, korábbi párkapcsolat, iskolatárs, jó barát, munkatárs, tanár…
A felelősség próbája
Ismerős-e ez a belső hang: „Ha X – Y – Z megadta volna, amivel tartozik nekem (értsd pl.: szeretet, figyelem, törődés…), akkor most nem itt tartanék; nem lenne annyi problémám önmagammal. Ők tehetnek róla.”
Vállalod-e a felelősséget saját hibáidért és kudarcaidért – vagy szüntelenül másokat okolsz értük? Ahogyan már korábban említettem: a másoknak való megbocsájtás és saját felelősséged vállalása ugyanazon érmének a két oldala; nem választhatóak el egymástól.
Önkéntelen (nem tudatos) reakciók és az emlékezet próbája
Előfordul-e, hogy egy (akár ismeretlen) embert azért érzel ellenszenvesnek, mert emlékeztet valakire? Ez komoly konfliktusok forrása lehet, melynek oka az, hogy nem tudsz megbocsájtani valakinek a múltadból – és mindenkire haragszol, aki őt juttatja eszedbe.
Ha az olvasottak fényében úgy érzed, hogy szeretnél szabadulni a múlt terheitől, szívesen beszélgetek Veled; és amíg szükséged van rá, kísérlek és segítelek az utadon.
Egy kis gondolat “Érzelmi sebeink gyógyítása”