Gyógyító szeretet Légy egészséges és boldog!
Légy egészséges és boldog!

Örökbefogadás: igen vagy nem?

Az örökbefogadás témaköre ma Magyarországon kevéssé közismert. A legtöbb ember tisztában van vele, hogy létezik ez az intézmény, de a túlnyomó többség ismeretei itt véget is érnek.

Bevallom, én magam is mindaddig a “többségi” csoportba tartoztam, amíg egy borús novemberi napon szembesülnöm nem kellett saját meddőségem tényével. De már az orvosi diagnózis kimondása előtt környezetünk felől jelentős “nyomás” irányult felénk, mikor házasságunk második évének vége felé még mindig nem voltam állapotos.

Fogadatlan prókátorok

“Mire vártok még? Vagy nem is akartok gyereket? … Ja, hogy még nem sikerült? Hát, igen, mondjuk már nem vagytok fiatalok, nem is csoda! … De akkor miért nem fogadtok örökbe? Végül is teljesen mindegy, hogy ki szüli meg a gyereket; ha ti nevelitek fel, akkor titeket szeret majd szüleiként.”

Egytől-egyig mind borzalmasan tapintatlan, és maximálisan tiszteletlen megnyilvánulások. Igazából mind a mai napig a legkevésbé sem értem, hogy honnan veszik maguknak egyes emberek a bátorságot, hogy mások életében ilyen mélységig vájkáljanak – de tapasztalati tény, hogy szemrebbenés nélkül megteszik.

Rettentően érdekelne, hogy ugyan vajon mire gondolnak, amikor kimondják ezeket a szavakat. Valószínűleg – semmire. Mert ha belegondolnának, hogy vajon ők hogyan éreznék magukat, ha valaki az ő életükben kezdene el így vájkálni, akkor vélhetően inkább mélyen hallgatnának…

Emellett mondjuk az is érdekelne, hogy vajon honnan tudja bárki, akinek kizárólag vér szerinti gyermeke van (vagy netán az sincs), hogy mennyire “mindegy”, ki szüli azt a gyereket? Vagy ha már annyira “mindegy”, vajon ő (vagy a társa) miért szült inkább, ahelyett, hogy örökbe fogadott volna?

Tartok tőle, hogy ezek a kérdéseim örökre megmaradnak szónokinak…

A rideg szembesülés

2013. november közepén, mintegy 2 év orvosjárás után jutottam el egy nőgyógyász kollégához, aki nem csak jó orvos, de nagyszerű ember is. Egyedül neki volt bátorsága kimondani az igazat: hogy önhibámon kívül meddő lettem.

Az engem ért érzelmi-lelki sokkhatás után eleinte a legkevésbé sem motivált az örökbefogadás gondolata. Kisgyermekkorom óta legtöbbször meg kellett hajolnom a szűkebb családom akaratának, és szüntelenül lemondani a saját vágyaimról, elképzeléseimről, céljaimról. Fiatal felnőtt korom óta ápolóként dolgoztam; mást sem tettem, csak kiszolgáltam az orvosok és a páciensek összes kívánságait. Nem vágytam még egy idegenre, akinek meg kell felelnem; aki miatt ismét csak háttérbe kell szorítanom önmagam.

Örökbefogadás – pro és kontra

Tudtam, hogy Férjem számára nem újdonság és nem idegen az örökbefogadás gondolata; mivel egy korábbi kapcsolatában már felmerült ennek a lehetősége. Tudtam, hogy fontosnak tartja, hogy továbbadja valakinek mindazt, amit tapasztalt és megtanult az életében. És én magam is vágytam arra, hogy gondoskodhassak egy gyermekről; hogy legyen valaki, akit ketten közösen szeretünk és nevelünk.

Ugyanakkor féltem, hogy saját, nem igazán rózsás múltam miatt nem leszek képes jó anyja lenni egy olyan gyermeknek, akinek a befogadásába nem tud besegíteni a biokémia. (Az anya – gyermek kötődés kialakításában jelentős szerepe van a várandósság, a szülés és a szoptatás során zajló különféle hormonális folyamatoknak.) Féltem, hogy a kötődés sérülése esetleg ingyencseléddé degradálja a szerepemet a családban.

Az otthonomban otthon akartam lenni. A saját birtokomon belül; ahol az életnek egyenrangú részese vagyok, nem pedig mások döntéseinek és igényeinek a kiszolgálója. Biztonságban akartam érezni magamat; csak azokat beengedni az életembe, akiket tényleg ott akarok látni – és egy vadidegen gyerek, aki ki tudja, honnan jön és mit hoz magával, nem tartozott ebbe a kategóriába.

Hirtelen fordulat

Ezért aztán önmagam számára is nagyon meglepő volt, hogy egy reggel, pusztán 1-2 héttel a diagnózissal való szembesülésem után azzal a gondolattal ébredtem, hogy félelmeim ellenére mégis jelentkeznünk kellene örökbefogadásra. Reméltem, hogy az élet megmutatja majd, mi a helyes döntés.

Egy kolléganőm ismerőse a Tegyesz-nél (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) dolgozott, így meg tudta mondani, hogy lakóhelyünk alapján hová kell mennünk jelentkezni. A hivatalos ügyintézésről bővebben itt olvashatsz, most nem részletezném.

Készülődés az örökbefogadás előtt

A tanfolyamon, melyet minden leendő örökbe fogadó szülőnek el kell végeznie, nagyon sok hasznos dologról hallottunk. Ami a számomra a mégis a legtöbbet jelentette, az volt, hogy szinte minden hivatali és/vagy gyermekvédelemben dolgozó szakember, vagy saját tapasztalatáról beszámoló örökbefogadó szájából elhangzott a következő mondat:

Ha az örökbefogadási folyamat bármely pontján bármelyik fél (akár a férfi, akár a nő) úgy érzi, hogy nem, ez nem az ő gyereke, akkor NEMET KELL MONDANI az örökbefogadásra!

Ez a sokszor elismételt, már-már mantraszerű mondat; és a sok kedves történet, amiket emellett hallhattunk, nagyon megnyugtatott. Lassan kezdtem elhinni, hogy igen, így, ezen az úton is lehet és érdemes gyermeket vállalni; hogy az örökbefogadott gyermek épp annyira “igazi”, mint az, akit az anyja a testében hordoz 9 hónapig.

Nem egészen 1,5 év várakozás után kiválasztottak minket, mint lehetséges szülőket egy vidéki intézetben nevelkedő, nem teljesen egészséges kislány számára. A gyermek élettörténetének megismerése, és egy rövid villámlátogatás után úgy döntöttünk: elkezdjük az ismerkedést, barátkozást.

Bár a döntés március végén már megszületett, egy hónap még várakozással telt, mivel Férjem nem kapott szabadságot áprilisban. Ezt az időt a szükséges holmik összegyűjtésével töltöttük. Vásárolnunk nagyon kevés dolgot kellett, mert családjainktól, barátainktól nagyon sok mindent készen kaptunk. Ruhák, etetőszék, babakád, játékok – végül már azt sem tudtuk, hogy találunk helyet a sok holminak.

Izgatottan, kicsit szorongva, mégis örömmel készülődtünk a május első hetére, amikorra az ismerkedést be tudtuk ütemezni.

Ismerkedés

A gyermekotthon és TEGYESZ helyi ismerkedési szokásai szerint egy hétre odaköltöztünk a vidéki város kis szállodájába, és onnan látogattuk az intézetet. Délelőtt 3, délután 4 órát töltöttünk együtt hármasban, hogy mielőbb megismerjük, megszokjuk egymást. Napról-napra egyre több gyermekgondozási feladatot vettünk át az intézmény dolgozóitól.

Mindezek ellenére én szinte az első pillanattól úgy éreztem: ez a kislány NEM az én gyermekem. Nincs vele kapcsolódási, kötődési pont, közös hullámhossz.

Az ismerkedés harmadik napjának reggelén mindezt el is mondtam Férjemnek; és kértem őt, hogy csomagoljunk össze, és induljunk el haza.

Azt válaszolta, hogy menjünk be az intézetbe, és beszéljünk a Tegyesz munkatársával, aki az ismerkedési folyamatot segítette. Így is történt; neki is jeleztem, hogy nem szeretném folytatni az ismerkedést, haza szeretnék menni, mert úgy érzem, hogy nem alakul ki kapcsolatom a gyermekkel.

Csakhogy – HIÁBA. Az érzéseimet férjem és a szakember is teljes mértékben figyelmen kívül hagyta. Mintha semmit nem mondtam volna, besöpörték a szőnyeg alá az összes kétségemet és ellenérzésemet; mondván: csak feszült és fáradt vagyok, ez majd elmúlik. Olyan szépen haladunk az ismerkedéssel, kár volna most feladni!

Így aztán az ismerkedés hetének pénteki napján hazahoztuk a kislányt budapesti otthonunkba.

Egy hónap együtt az örökbefogadás előtt

A hivatalos örökbefogadás előtt 30 napra kihelyezik a gyermeket leendő családjába, hogy a szülőknek legyen lehetősége “hazai pályán” is hozzászokni az új helyzethez.

Ez alatt a 30 nap alatt 5-6 naponként újra és újra jeleztem férjemnek, hogy NEM, ezt a gyermeket én képtelen vagyok úgy felnevelni, ahogyan azt jónak tartom. Nem érzem, hogy bármiféle érzelmi kapcsolat, kötődés, harmónia létrejönne közöttünk – sőt, folyamatos ellenkezést, elutasítást, dacot tapasztalok a részéről; ami rendkívül negatív érzéseket vált ki belőlem.

Nem akarom tönkretenni ennek a kisgyereknek az életét azzal, hogy egy olyan anya mellett kelljen felnőnie, aki nem tudja őt teljes szívével elfogadni és szeretni!!! Éppen elég baj az, hogy nekem így kellett felnőnöm; eszem ágában sincs ezt továbbadni.

Minden egyes ilyen kezdeményezésem, beszélgetésünk óriási vitába majd veszekedésbe torkollott. Férjem egyszerűen nem volt hajlandó meghallani és figyelembe venni az érzéseimet, megérzéseimet és kétségeimet. Képtelen volt felfogni és elfogadni, hogy nem elsősorban az életmód-változástól való félelmem mozgat.

Váratlan töréspont

A legutolsó ilyen beszélgetésre a hétfői hivatalos procedúra előtti szombaton került sor. Zokogva könyörögtem, hogy vigyük vissza a gyermeket az intézetbe, mert nem tudom őt szeretetben felnevelni. Nem érzem, hogy ő az én gyermekem lenne; és a tanfolyamon direkt kihangsúlyozták, hogy ha bármelyik fél úgy érzi, hogy nem, akkor NEMET KELL MONDANI.

Férjem válasza rövid, tömör, egyértelmű és megsemmisítő volt:

Ez a gyerek akkor is itt marad, ha te beledöglesz.

Úgy éreztem, mintha iszonyú erővel szíven ütött volna. Nem csak a szavam, de a lélegzetem is elakadt. Ahogyan a meddőséggel való szembesüléskor is, újra valamiféle érzelmi sokkos állapotba kerültem; képtelen voltam megszólalni. A szívem – a lelkem – és az egész életem apró darabokra hullott.

Az a férfi, aki megismerkedésünkkor a csillagokat is le akarta hozni nekem az égről – most tényleg azt közölte velem, hogy az sem érdekli, ha megdöglök?…

Nem szóltam semmit – egyrészt mert fizikálisan nem bírtam megszólalni; másrészt mert egyébként sem láttam semmi értelmét a további beszédnek. A csalódásomat, kiábrándulásomat, megaláztatásomat és kétségbeesésemet képtelenség érthetően szavakba foglalni. És egy ilyen megnyilvánulás után vélhetően tökéletesen és teljesen felesleges is lenne. Némán aludni tértem.

Hivatalos örökbefogadás

Mivel a külvilág felé igyekeztem megőrizni a normalitás látszatát, a hivatalos örökbefogadás két nappal később “simán” zajlott le. Bár felmerült bennem, hogy mondhatok nemet a jegyző előtt – végül egyszerűen képtelen voltam rávenni magam. Ugyan a férfi, aki azt állította, hogy szeret, elárult és eltiport – én mégis képtelen voltam mások előtt hátba támadni, elárulni, megalázni és eltiporni őt.

Zsibbadt voltam, érzéketlen, tanácstalan és végtelenül magányos. Távoli volt a “való világ”; éles és fájdalmas volt minden kívülről érkező inger. Semmiféle én-erőm, önérvényesítési képességem nem volt. Visszahúzódtam a saját belső világomba, és próbáltam összeszedegetni, újra összeragasztani az életem darabkáit; valahogyan megfoltozni az apró darabokra szakadt szívemet.

Mindeközben a külvilágban a férjem, az általa választott gyermek és én hivatalosan, papíron egy “család” lettünk, és megkezdődött a “közös” életünk.

Nem hivatalosan az én lelkem haldoklott; és számomra megkezdődött a lassú, de biztos és magányos menetelés összetört életem üvegszilánkjain át a pokolba.

Sajnos a szüleimmel való sérült kapcsolatom, és keresztény neveltetésem a klinikai depresszió könnyű prédájává tett – de ez már egy következő történet.

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Egy kis gondolat “Örökbefogadás: igen vagy nem?”