A szitakötő tanítása az átalakulásról és az elengedésről.
Egy kis tó sáros vizében, a vízililiomok alatt, társaival együtt élt egy kis vízi bogár. Közös életük a tó zavartalan vizében egyszerű és kényelmes volt. Azonban időről-időre szomorúság költözött a szívükbe, mikor némelyik barátjuk felmászott a vízililiom szárán, és soha többé nem tért vissza. Amikor ez történt, tudták: barátjuk örökre elhagyta őket; meghalt.
Egy napon aztán a kis vízi bogár ellenállhatatlan, sürgető kényszert érzett rá, hogy ő maga is felmásszon a liliom szárán. Azonban eltökélte: ő nem örökre távozik. Visszajön, és elmondja barátainak, mit talált odafenn, a szár tetején.
Amikor felért, és kimászott a vízből a felszínre, megpihent a vízililiom levelén. Annyira kimerült volt, és a napsugár olyan jó meleggel vette körül, hogy úgy döntött: muszáj szundítania egyet. Amíg aludt, a kis bogár teste átalakult. Egy gyönyörű, kék farkú szitakötő testévé változott, széles szárnyakkal, és repülésre termett testtel.
Felröppent hát a levegőbe! Ahogyan szárnyalt, maga előtt látta egy vadonatúj világ minden szépségét – egy teljesen más, sokkal nagyobb, csodálatos életét, amelyről eddig nem tudta, hogy létezik.
Ekkor eszébe jutottak bogár barátai; és az, hogy ők most azt gondolják róla: meghalt. Vissza akart menni hozzájuk; elmondani, megmagyarázni nekik: most sokkal inkább él, mint korábban valaha. Az élete kiteljesedett, nem véget ért.
De új, szitakötő teste már nem képes lemenni a vízbe. Nem tud visszatérni, hogy elmondhassa barátainak a jó hírt…
Aztán megértette: el fog jönni az ő idejük is, amikor megtudják mindazt, amit ő már most tud. Így hát megmozdította szárnyait, és elröppent új, örömteli élete felé.