Egy indián meglátogatta egy amerikai nagyvárosban élő, nem indián származású barátját. Épp a városközpontban sétáltak, a kora esti csúcsforgalom idején. A gyalogosok morgolódva kerülgették egymást, a gyerekek vidáman rikoltoztak az utcán. Az autósok mérgesen dudáltak, a taxik csikorgó kerekekkel vették a kanyarokat. A város zaja szinte fülsiketítő volt. Egyszer csak azt mondja az indián a barátjának:
– Tücsökciripelést hallok.
– Képtelenség – válaszol a barátja. – Ekkora zajban hogyan hallhatnád egy tücsök ciripelését?
– Én mégis biztos vagyok benne, hogy egy tücsök ciripelését hallottam.
Az indián egy rövid ideig csendben álldogált, és türelmesen hallgatta az őt körülvevő hangokat. Egyszer csak határozottan elindult az utca másik oldala felé, ahol néhány bokor nőtt. Az egyik ágai között meg is találta a tücsköt, aminek a ciripelését meghallotta.
Barátjának leesett az álla.
– Ez lehetetlen! Neked természetfölötti hallásod van!
– Nem – válaszolt az indián. – Az én fülem semmiben sem különbözik a tiédtől. Az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Megmutatom, figyelj csak!
Kivett a zsebéből néhány pénzérmét, és a földre ejtette őket. Az érmék csendülésére egy körülbelül tíz méteres körben csaknem mindenki körülnézett maga körül a földön, hogy vajon nem az övé-e a leesett pénzérme.
– Most már érted, mire gondoltam? Az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb a számodra.