Gyógyító szeretet Életviteli tanácsadás a testi, lelki és szellemi egészségért
Életviteli tanácsadás a testi, lelki és szellemi egészségért

Önértékelés: hibás vagy-e – vagy úton jársz?

Gyermekkorunkban szüleink sajnos az elviselhetőnél jóval többször éreztetik és/vagy közlik velünk tökéletlenségünket; amit kisgyerekként öntudatlanul úgy értelmezünk, hogy „rossz / hibás vagyok”. Ennek következményeként sokan egy életen át szenvednek a tökéletlenség, a kisebbrendűség érzésétől.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést a Teremtő nézőpontjából!

Az ószövetségi Szentírás tanúsága szerint a Teremtő minden egyes emberben bizonyos értelemben önmagát; önmagának egy sajátos, egyedi és megismételhetetlen megnyilatkozását teremtette meg.

Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.

Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: “Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok az uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!” (…)

És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt. És lett este és reggel: a hatodik nap.

Teremtés könyve 1, 27-28; 31

Jézus szavaiból pedig azt tudjuk meg, hogy Isten lényege a tökéletesség.

Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.

Máté evangéliuma 5, 48
Ha ezt a két információt összevetjük, két fontos következtetés birtokába jutunk:
  1. Ha Isten tökéletes, akkor nem teremt selejtet; nem alkot hibás, tökéletlen teremtményt. A Szentírás szavai szerint: „mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt”.
  2. Ha az Ő képmásai vagyunk, akkor legbelső lényegünkben mi magunk is tökéletesek vagyunk.

Vagyis: nem! Nem vagy hibás, selejtes termék. Nem lehetsz az, hiszen Te is a tökéletes Teremtő tökéletes teremtménye vagy.

Azonban nem szabad itt megállnunk; és nem élhetjük tovább teljes önelégültségben az életünket. Hiszen ha Isten minden egyes teremtménye tökéletes alkotás, önkéntelenül felmerül a kérdés: mitől olyan töredékes és eltorzult mégis a minket körülvevő világ, amiben élünk?

Tökéletlen valóságunk oka, értelme és célja

Teremtésünkkor Isten megalkotta számunkra a tökéletes környezetet – majd ránk bízta annak gondozását. Mi magunk pedig szabad akaratot, a szabad választás lehetőségét kaptunk Tőle ajándékul. Ugyan meg akart óvni minket a rossz (= a jó hiánya) megtapasztalásától – azonban mi szabad akaratukkal mégis annak megtapasztalását választottuk. Ezt példázza a „bűnbeesés” története; amikor az emberpár Isten kérése ellenére eszik a jó és rossz tudásának fájáról.

Választásunk eredményeképpen Földünk a dualitás, a jó és rossz megtapasztalásának helyszínévé lett. Döntésünk nem csak lehetővé, hanem egyenesen szükségszerűvé tette, hogy minden egyes pillanatban választanunk kelljen a helyes és helytelen, a jó és a rossz között. Ez a helyzet azonban magával hozza a tévedés, a rossz döntés, a „hiba” elkövetésének lehetőségét.

Miért nem akadályozta meg Isten, hogy ez megtörténjen? Mert nem akarta ránk kényszeríteni az Ő rólunk szóló elképzelését, akaratát. Ha ezt tette volna, azzal a számunkra különleges ajándékul adott szabadságunkban korlátozott volna minket; vagyis visszavette volna ajándékát. Ilyet Ő nem tesz; mert nem rabszolgáinak, hanem barátainak akar minket látni. Olyan a képmására teremtett szabad személyeknek, akik szabadon, önként, saját akaratunkból döntünk a Vele való bensőséges szeretetkapcsolat mellett.

Tehát lényegedből fakadóan isteni létező vagy; és szabad akaratoddal a dualitás megtapasztalását választottad. Ha nem így lenne, nem lennél itt. Életed célja itt a Földön, hogy megtapasztalásaid által tanulj, fejlődj, és egyre inkább megjelenítsd, megéld magadban saját isteni természeted: megtanulj jól szeretni.

Nem hibás vagy, úton jársz: tapasztalsz és fejlődsz

Természetesen út közben hibákat is követsz el: nem minden esetben sikerül saját vagy mások megelégedésére tevékenykedned. De mennyivel jobb lenne, ha ezekben az esetekben inkább azt mondanánk: tanulok, fejlődöm. Vagyis nem én magam vagyok hibás, selejtes – hanem a viselkedésemben, tetteimben követek el hibákat. Ezt a két dolgot kell/ene tudnunk megkülönböztetni, és helyesen kifejezni egymás felé.

  • A gyermek születésétől fogva tanul: megtanul megfordulni fektében, négykézlábra emelkedni, kúszni-mászni, ülni, állni, járni. Hányszor és hányszor huppan a fenekére, vagy bukik az orrára a járni tanuló kisded!
  • Később a kisiskolás írni, olvasni, számolni tanul, esetleg sportolni kezd. Hányszor és hányszor rontja el a számolást vagy a helyesírást; mennyit kell edzenie egy jó teljesítményért!
  • Kamaszkorban a személyiség, a kapcsolatok indulnak fejlődésnek. Hányszor és hányszor balhézik össze, majd békül ki családjával, barátaival a kamasz!
  • De még a fiatal, épp családot alapító felnőtt is tanul: igazi társként viselkedni, háztartást vezetni, ifjú szülőként gyereket nevelni.

Jó esetben mégsem megszidjuk vagy kifigurázzuk őket, amikor valami nem sikerül jól, hanem mellettük állunk, bátorítjuk, biztatjuk őket a kitartásra, gyakorlásra.

Aztán valahogy útközben, úgy a negyvenes éveink táján a nagy felnőttségben, szabadságban, és önnön tökéletességünk illúziójában „megfeledkezünk” arról, hogy egyetlen hatalmas egység, a Teremtés részei vagyunk; és alapjában véve mindannyian tanulók vagyunk itt a Földön. Életünk jelentős részét „robotpilóta-üzemmódban”, a berögzült szokásainktól és az egónktól vezérelve éljük, ami különbözőségeinkre helyezi a hangsúlyt, és elválaszt minket egymástól.

Pedig a Földön a szeretet törvénye a legfontosabb. Ebből a szempontból érdemes az életben mindent megvizsgálni: ez az adott helyzet miről szólt? Hol van ebben akár a környezetem, akár az önmagam iránti elfogadó, nagyra értékelő szeretet? Azzal, amit és/vagy ahogyan tettem, vétettem-e a szeretet törvénye ellen?

Ez az önismeret útja: megtanulom megfigyelni saját magamat; hajlandó és képes vagyok feltenni önmagamnak a „kellemetlen” kérdéseket – és van hozzá erőm és bátorságom, hogy igaz válaszokat adjak rájuk. De fontos szem előtt tartanom:

A néha előforduló hibás viselkedés, tett – nem hiba.

Vitathatatlan tény, hogy olykor a viselkedésem nem tökéletes. Nem sikerül életem minden egyes pillanatában tudatosan isteni tökéletességem tudatából cselekedni. Előfordul, hogy nem úgy működök, ahogyan működnöm kellene.

A hiba ténye mégsem a személyemre vonatkozik, hanem a viselkedésemre / ténykedésemre – és igen, valóban, adott esetben akarva vagy akaratlanul teszek olyasmit, ami valaki másnak – vagy akár nekem magamnak rossz, kellemetlen, nem tetszik. Hogyan tekintsek akkor rá?

Önmagam szüntelen hibáztatása csak önértékelésemet rombolja. Mások hibáztatásával felmentem magam minden felelősség alól. Azonban teljes életutam, tanulási folyamatom szemszögéből nézve még az elkövetett hiba is „csak” egy újabb tapasztalás; része egy az időben előre haladó tanulási, fejlődési folyamatnak.

Amit azonban mindig nagyon fontos megtenni:

  • Ismerd fel, hogy hibáztál, és vállald a felelősséget a tévedésedért.
    Ne akard megúszni, ne szépítgess, nem mentegetőzz, ne próbáld másra hárítani a felelősséget. Egyszerűen csak ismerd el önmagad és mások előtt egyaránt: hibáztam. Emlékezz: hibázni nem hiba – míg hazudni nagy hiba!
  • Kérj bocsánatot attól, akit megbántottál!
    Mondd ki hangosan (is): sajnálom, bocsánatot kérek. Ezzel megteremted a lehetőséget a kapcsolatotok rendezésére.
  • Bocsásd meg önmagadnak is, hogy hibáztál.
    Emlékezz: hibázni nem hiba. Tapasztalni, tanulni, fejlődni vagy itt, ez a tapasztalás is része a növekedésednek.
  • Tedd jóvá a hibádat – vagy kárpótolj valami kis kedvességgel.
    Ezzel jelezheted a másiknak, hogy igazán fontos neked, és törődsz vele.
  • Tanulj a történtekből
    Ne söpörd a szőnyeg alá a kellemetlen tapasztalatodat, mert akkor hiábavaló volt. Állj meg, és adj magadnak 20 percet arra, hogy végiggondold: hol “csúszott félre” a helyzet; és mit, hogyan tudsz másképp csinálni legközelebb, hogy elkerüld ezt a hibát.
  • Lépj tovább
    A múlt tévedésein való rágódás csak arra jó, hogy tönkretedd a jelenedet. A vég nélküli önmarcangolás nem segít elkerülnöd az esetleges jövőbeli tévedéseket. Vond le a tanulságot, tedd el a tarisznyádba, és menj tovább.

Ha ezeket a lépéseket az életed természetes részévé teszed, az egyik legnagyobb dolgot tetted magadért, amit csak tehetsz: megnyitod az utat és lehetőséget a saját folyamatos növekedésed, fejlődésed előtt. Megtanulod „megfürdetni” önmagad és környezetedet egyaránt Isten szeretetében. Megtanulsz annak tudatában élni, hogy Te is és a másik is egyaránt Isten csodálatos és szeretetre méltó teremtményei vagytok. Ha valami nem tetszik a másikban, akkor soha nem az ember maga, mindig a viselkedése az, ami nem tetszik. Minél jobban ráérzel saját isteni önmagadra, annál tisztább és átlátszóbb életet / viselkedést tudsz megélni a hétköznapokban.

Ez a folyamat, törekvés és fejlődés az, amit Jézus kér tőlünk, amikor arra hív minket, hogy legyünk tökéletesek.

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük