Lelki egyensúly, harmónia, békés, boldog élet – tapasztalataim szerint a legtöbb ember erre vágyik; ezt keresi és igyekszik megvalósítani az életében. Ennek ellenére ha körülnézek a világban, sokkal több agyonhajszolt, kiégett és boldogtalan arcot látok magam körül, mint amennyi békés, nyugodt, harmonikus személyt. Mi lehet ennek az oka – és hogyan érhető el mégis a vágyott egyensúly?
Korábbi, az egészségről szóló cikkemben beszéltem már Maslow szükséglet-modelljéről, melyben helyet kapnak az ember fizikális/testi szükségletei éppúgy, mint az értelmi és érzelmi, valamint a szellemi és természetfölötti értékekre irányuló igények. A modellt fontolóra véve viszonylag egyszerűnek tűnik az egyensúly kialakítása: úgy tudom megteremteni, ha egyik „tortaszeletről” sem feledkezem el… és valami mintha mégsem lenne rendben velünk, bennünk.
Egyensúly-keresés
Ahogyan minden ember, úgy én is harmonikus, kiegyensúlyozott életre vágytam. De vajon hogyan tudom megfogalmazni magamnak, hogy pontosan mit is szeretnék? Hát persze, hogy hatott rám is, amit a fogyasztói társadalom moguljai saját önző anyagi érdeküktől vezérelve igyekeznek megetetni mindenkivel: „A boldogság rajtad kívül álló dolgokon múlik. A körülményeid tesznek boldoggá. Ha szép vagy, gazdag vagy, sikeres vagy – boldog is leszel.”
10-12 éves koromtól fogva sokat bosszankodtam és elégedetlenkedtem testem fizikai adottságai, családunk szerény anyagi körülményei miatt. Nehezteltem a szüleimre, akik egyáltalán nem törekedtek mindazt megvalósítani, ami pl. az osztálytársaim számára természetes volt: önálló lakás (mi a nagyszüleimmel együtt laktunk), saját szoba (nekem nem volt), családi autó, balatoni nyaraló, minden nyáron kéthetes családi üdülés.
Hosszú éveken át hajszoltam eredménytelenül a boldogság kék madarát. Fiatal felnőtté válva sokáig nem értettem, miért vagyok magányos és boldogtalan. Hiszen látszólag teljesen normális az életem: van hol laknom, van becsületes munkám és szeretem is azt, amit csinálok. Mélyen legbelül mégis pesszimista, keserű ember voltam.
Egy segítő szó
Részben neveltetésem, részben velem született személyiségjegyeim miatt nem tudtam jól beilleszkedni valós környezetembe. Inkább gazdag fantáziámat segítségül hívva felépítettem magamnak egy ábránd-világot, majd annak elefántcsont-tornyából kikukucskálva kritizáltam szüntelenül a realitást, ami körülvett.
Egy barátom, aki kívülről sokkal reálisabban látott engem, mint én „láttam” magamat, 25 éves korom körül próbált ráébreszteni arra, hogy mi is a valódi problémám. Hiába vagyok szép, okos, jólelkű, szorgalmas – a belőlem sugárzó elégedetlenség olyan riasztó, hogy minden potenciális partner elmenekül mellőlem.
Ekkor még képtelen voltam igaznak elfogadni a figyelmeztetését, mert túlságosan el voltam telve elefántcsont-tornyom vélt tökéletességével. Önmagamnak sem akartam beismerni, mennyire tele vagyok keserűséggel és fájdalommal; milyen sok elégedetlenség, harag és irigység van bennem. Éveknek kellett eltelnie, hogy ráébredjek: mennyire igaza volt, és milyen őszintén igyekezett segíteni rajtam.
Az egyensúly alapja: kapcsolataim rend-be tétele
Lélektani igazság: EGÉSZségesnek lenni annyit jelent, mint éltető kapcsolatban lenni fölfelé: Istennel (a transzcendens valósággal), befelé: önmagunkkal, és kifelé: embertársainkkal és természeti környezetünkkel.
Ha bármelyik kapcsolatunk hiányos, szakadékony vagy éppen beteg, az veszélyezteti a többi kapcsolatot is.
Gyökössy Endre: Élet-ápolás
Nagyon sokszor hivatkozom Gyökössy Endre (Bandi bácsi) református lelkész és pasztorálpszichológus gondolataira. Fiatal felnőttként az ő írásai segítségével tudtam elindulni azon a kalandos úton, ami elvezetett saját egyensúlyom megtalálásához.
Kapcsolatom befelé: önmagammal
Szívem szerint minden egyes nagykorú ember kezébe adnám Bandi bácsi Magunkról magunknak című könyvét – de persze erre nincs lehetőségem. 🙂 Viszont szeretettel ajánlom a könyvet, ha nehézségeid vannak önmagaddal, ha küzdesz saját, negatív (vagy annak vélt) tulajdonságaiddal. Bandi bácsi lélektani tudása, emberi bölcsessége és elfogadó szeretete segítségedre lehet, hogy más megvilágításban is meglásd önmagad.
Kapcsolatom kifelé: a környezetemmel
A körülöttem élőkkel való megbékélés felé az első jelentős lépést egy lelkigyakorlatos hétvégén, a cursillo-n való részvétel jelentette. Hogy mi ez? Nehéz röviden elmondani, mi is valójában… 🙂 A legjobb, ha azt mondom rá: MEGTAPASZTALÁS, ÉLMÉNY. És mivel tapasztalás, ezért aztán mindenkinek más lesz a meghatározó élménye. Én életemben először elfogadottnak, szeretettnek, fontosnak éreztem magam. Otthoni környezetemmel szemben, ahol a dicséret ismeretlen dolog volt, ezek az emberek a JÓT keresték és ismerték fel bennem. Öröm volt számomra velük lenni – mert ők is örültek annak, hogy velük vagyok. Ezt a tapasztalatot hoztam haza, és ettől fogva ezt igyekeztem a saját környezetemben is megvalósítani.
Kapcsolatom „felfelé”, a természetfeletti irányba
Dacára annak, hogy 6 éves koromtól keresztény nevelést kaptam, az Istennel való jó kapcsolatom, a helyes Istenképem kialakítása tartott legtovább. Ennek lélektani gyökerei a gyermekkoromban keresendők. A gyerekek a szüleikkel való kapcsolatukra alapozva alakítják ki Istenképüket és a Vele való kapcsolódásukat. Mivel az én kapcsolatom a szüleimmel rendkívül sok problémával terhelt, nem csoda, hogy nem tudtam (mi több, néha még ma sem tudok) mit kezdeni a „szerető Isten” fogalmával és személyével.
Az egészséges kapcsolódásban a Szent Ignác-i lelkigyakorlattal való találkozásom hozott áttörést. 2 tanéven keresztül 30 héten át vállaltam, hogy szokásos hétköznapi teendőim mellett 1 órát szemlélődő imában (vagy ha ismerősebb szót akarok használni, akkor meditációban) töltök; és a tapasztaltakat hetente megosztom imavezetőmmel. Eleinte nehéz volt tartani az egy órás időt, mert sok lelki sebbel kellett szembenéznem. Azonban a rendszeres gyakorlás egyre könnyebbé és örömtelibbé tette az imát – és bensőségesebbé, személyesebbé az Istennel / a természetfelettivel való kapcsolatomat. 34 éves elmúltam, mire az életem ezen részét sikerült valamennyire rendbe hoznom – de még mindig jobb későn, mint soha. 🙂
Módszer: a megbocsájtás.
Az önismeret és a helyes kapcsolatok kialakításának útján persze nem kizárólag a fent említett dolgok és események segítettek előre. Számtalan egyéb jó könyvet olvastam, elgondolkodtató filmet láttam; rengeteg őszinte és mély beszélgetésnek voltam részese; sok segítséget kaptam hozzáértő szakemberektől. Azonban azt biztosan kijelenthetem: az én életemben is a kapcsolataim rendezése hozta az igazán jelentős változásokat; akár önmagam, akár környezetem akár Isten felé.
Neveltetésemből adódóan összes kapcsolatom tele volt rendkívüli elvárásokkal, és az elvárásaim”nem teljesüléséből” származó elégedetlenséggel, haraggal, keserűséggel. Ezt először fel, majd el kellett ismernem ahhoz, hogy el tudjak kezdeni kimászni a magam ásta veremből. Meg kellett tanulnom megbocsátani elsősorban önmagamnak a tökéletlenségemet és a tévedéseimet, másodsorban másoknak az ő gyarlóságaikat.
Minden egyes kapcsolatom javulása hatott a többire is. Például a Cursillo közössége révén sok nagyszerű emberrel találkoztam, és általuk újabb dolgokat tanultam. Így ismerkedtem meg az enneagram személyiség-modelljével, melynek tanulmányozása önmagam még mélyebb megismerését és elfogadását eredményezte. Az új ismeretek segítenek abban, hogy a saját csapdámból (a tudás halmozásából) szabaduljak. A megszerzett tudás figyelmeztet arra, hogy mindazt, amit megtanultam, osszam meg másokkal is; kifelé irányít ösztönös elzárkózásomból, az egyensúlyom felé.
Hol rejlik hát az egyensúly?
Ahogyan azt a fenti, Bandi bácsitól vett idézetben is olvashatod: az egészséges, több dimenziós kapcsolódásokban, és a megbocsátás képességében önmagunk, környezetünk és a transzcendens valóság felé. Olyan ez, mint a három lábú szék: ha lábai nem egyforma erősek, vagy valamelyik hiányzik: borul az egész…
Önmagunkkal és a környezetünkkel való kapcsolatunk nyilvánvaló hatással van ránk – ezek rendezésére motiváltabbak vagyunk. Azonban az ember lényege, amit mi magyarok léleknek hívunk, sok más nép pedig szellemnek nevez, Istennel / a végső valósággal áll közvetlen kapcsolatban. Mint minden kapcsolat, ez is kizárólag csak akkor tud elmélyülni és kiteljesedni, ha időt szánunk rá; ha erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy újra rátaláljunk erre a kapcsolatra, és ismét élővé, táplálóvá tegyük.
Persze nagyon könnyű mindezt így fel- és elismerni így 50 éves korom után, visszafelé tekintve mindarra, amit átéltem. Valamiféle „spirituális maszlaggal” leöntve akár azt is mondhatnánk, hogy „szükség volt” minderre, hogy eljuthassak oda, ahol most vagyok. Ez talán igaz – talán nem.
Személyes véleményem szerint a legkevésbé sem mindegy, mennyi időbe telik, amíg az egyén végighalad a (szükségszerű) növekedés folyamatán. Az én esetemben ez az idő túl hosszúra nyúlt; és olyan veszteséggel járt, ami számomra egyértelműen NEM érte meg.
Szeretném, ha másoknak nem kellene hosszú időn át keresgélni, küzdeni, elkerülhető veszteségeket szenvedni. Ki akarom kiáltani a világba: LÉTEZIK megoldás! Szeretnék egyre több derűs, kiegyensúlyozott, boldog arcot látni az utcákon. Emiatt kezdtem írni a blogot; emiatt tanultam coachingot és szeretném minél több emberhez eljuttatni az üzenetemet és a tudásomat.
Ha úgy érzed, a változtatás egyedül nem megy, szívesen segítek neked.
- Ha nem találod az egyensúlyt az életedben
- Saját személyiségedet és annak működését szeretnéd mélyebben megismerni,
- Gondjaid intenzívebb, gyorsabb rendeződésére vágysz,
- Istenkapcsolatodat szeretnéd mélyíteni,
- és kész vagy ezért az olimpikonokhoz hasonlóan kitartóan „edzeni”
3 hozzászólás “Egyensúly kívül-belül: hogyan találtam rá?”