Megbocsájtás – a szeretet útja

A megbocsájtás nem feledést jelent. Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát (…) – lemondunk a bosszúról. (…) Hihetetlenül hatalmas erő, és óriási hatalom (annak megvalósításához), hogy a szeretet növekedhessen. (…) A megbocsájtás mindenekelőtt a megbocsájtó fél érdekeit szolgálja. Megszabadulsz valamitől, ami elevenen felemészt téged; ami pusztítja az örömödet és a szeretetre való képességedet.

A megbocsájtás nem hoz létre kapcsolatokat. (…) Nem követeli meg, hogy úgy tegyél, mintha semmi nem történt volna; (…) sem azt, hogy megbízz abban, akinek megbocsájtasz. Nem ad felmentést semmire. (De) minden alkalommal, amikor megbocsájtasz, az Univerzum megváltozik.

Wm. Paul Young: A viskó – szemelvények az „Egy fájdalmas reggel” c. fejezetből

Az élet egyensúlyának, lelkünk higiéniájának – de még testünk egészségének is szerves részét képezi a megbocsájtás gyakorlása. Kapcsolataink gyógyításának ez a legfontosabb eszköze – ahogyan azt a fent idézett könyv, és a belőle készült film is nagyszerűen bemutatja. A témával olyan sokan, sokféle módon és megközelítésben foglalkoznak, hogy néha az az érzésem: „már a csapból is ez folyik”. Vajon miért vág ennyire elevenbe ez a probléma az egész világon?

Mire tanít a történelem?

Az Európában leginkább elterjedt keresztény tanítás az alapvető szeretet-parancsba (Mk 12, 28-31) belefoglalja nemcsak Isten, hanem embertársaink szeretetét is. De a történelem nagy humanitáriusai már Jézus Krisztus előtt a maguk módján szintén rádöbbentek, hogy önmagunk érdekeinek érvényesítése mellett a másik ember szeretete, tisztelete kulcsfontosságú képesség az emberhez méltó életvitel kialakításához. Nézzünk erre néhány példát:

• i.e. 1500 Egyiptom, Halottas könyv: „Senkinek nem okoztam az életben szenvedést, fájdalmat.”
• i.e. 650 Asszíria, Assurbanipal könyvtára, majd i.e. 400, bölcs Ahikár tanítása: „Ellenségeddel ne cselekedj gonoszul. Ha valaki ellened gonoszul cselekszik, viszonozd azt jóval.” és „Ha ellenséged gonoszsággal közelít feléd, te közeledj felé jóval.”
• i.e. 550 Kína, Lao-ce (Tao Te King): „Ellenségeskedésre szeretettel válaszolj.”
• i.e. 500 India, Buddha: „Ellenségeskedésünk a megbocsájtás által megnyugszik és vége szakad.”
• i.e. 380-as évek Görögország: Platón leveleiben nyomatékosan óv a megtorlástól.
• i.e. 326-ban Nagy Sándor megkegyelmez a legyőzött Poros indiai fejedelemnek, és visszaadja birodalmát.
• i.e. 49 Itália: Julius Caesar meghirdeti ellenségei felé a teljes megbékélés politikáját.

Egyiptom, Asszíria, Kína, India és Európa jelentős gondolkodói és személyiségei egymástól függetlenül, sok esetben egymásról mit sem tudva nagyjából ugyanazt a gondolatot, akarati megmozdulást, a másikhoz való odafordulást fogalmazták meg. Nem „kitaláltak” valamit (ahogyan azt a legújabb kor kérész-életű ‘-izmusainak’ megfogalmazói teszik), hanem rátaláltak az élet rendjében arra az erkölcsi rendező elvre, ami szebbé, örömtelibbé teheti az életet.

Megérezték, hogy ez az „abszurdum”: az ellenség szeretete, a megbocsátás – IGAZSÁG. Megérezték, hogy világunkban REND van – és hogy nem csak a fizikális világban lehet bizonyos törvényszerűségeket észrevenni, hanem az emberek közötti kapcsolatok dinamikájában is. Képesek és hajlandóak voltak felismerni, hogy harmonikusabb, boldogabb életet élhetnek, ha az ellenségeskedés helyett a megbocsájtást választják.

Vajon a 21. században képesek és hajlandók vagyunk-e az eddig már megismert törvényszerűségeket tudomásul és figyelembe venni?…

Természetesen hivatkozhatunk arra, hogy az említett emberek mind kivételes személyiségek, tanítók, vezetők voltak, különleges képességek és tulajdonságok birtokában. Ez részben igaz is; azonban a nehézségek megoldásának feladata nem kizárólag nagy embereké. Kisebb-nagyobb megoldandó konfliktusok, viták, veszekedések mindenki életében adódnak. Ha testben és lélekben egészségesek akarunk maradni, nekünk is meg kell tanulnunk, hogyan illeszkedjünk be abba a rendbe, ami hozzásegít az igazán emberhez méltó életformához.

A gyerekek még nagyon könnyen megbocsájtanak – számomra ez az egyik leginkább irigylésre méltó tulajdonságuk. De az, hogy valaki felnőttként mennyire kész és képes megbocsájtani, tapasztalataim szerint egyénenként nagyon változó. Befolyásoló tényező lehet az egyén személyiségtípusa, világnézete, a környezetében látott viselkedésminták, vagy korábbi akár jó, akár rossz tapasztalatok. Az azonban mindenképpen biztos, hogy a megbocsájtás – döntés és tett, függetlenül a másik érintett viselkedésétől. Vagyis nem háríthatjuk el magunkról a felelősséget. Minden egyes ember maga dönt arról, hogyan viszonyul a megbocsájtás kérdéséhez, és megteszi-e a szükséges erőfeszítéseket azért, hogy a lehető legjobb döntéseket hozza a saját életében.

Saját nehézségeim a megbocsájtás témájával kapcsolatban

Saját életem során elég ellentmondásosan alakult a viszonyom a megbocsájtáshoz. Ahogyan bemutatkozásomban olvashattad, keresztény szellemiségben nevelkedtem; így hamar megismerkedtem a bocsánatkérés és megbocsájtás fontosságával, értékével. Azonban a családomban sem bocsánatot kérni, sem megbocsájtani nem volt „szokás”. Anyai nagyszüleim és anyukám nem tudták ezt a kérdést jól kezelni; apukám pedig egyenesen nem volt hajlandó megbocsájtani senkinek semmit, amit ő sérelemnek vélt.

Mivel otthoni tapasztalataim egyáltalán nem voltak szinkronban a hittanon tanult elvekkel, és máshol sem láttam semmiféle használható mintát a bocsánatkérésre és a megbocsájtás kimutatására, elakadtam. Ott volt a fejemben az igény, hogy megbocsássanak nekem ha hibáztam, és én is meg tudjak bocsájtani másoknak; de mivel otthon csak a duzzogást és a sokszor gyűlölködésig fokozódó neheztelést és elutasítást láttam, nem tudtam, mit és hogyan „kell” csinálni ahhoz, hogy sikerüljön igazán megbocsájtani és azt ki is mutatni.

Tele voltam kétségekkel, félreértésekkel és félelmekkel is a fogalmat illetően. Attól tartottam, hogy ha nem mutatok neheztelést a másik felé, amikor megbántott, akkor ezzel arra biztatom, hogy újra és újra megtegye. Ezt pedig semmiképp NEM akartam. Mintegy 50 éves koromig hadilábon álltam az egész kérdéssel. Ironikus módon a megbocsájtás fontosságát ugyan fennen hirdető, de annak tartalmát soha el nem magyarázó katolikus egyházi tanítás magam mögött hagyásával találtam rá azokra a válaszokra és magyarázatokra, amikre szükségem volt az előre lépéshez. Nevezetesen arra az információra, hogy mit NEM teszünk akkor, amikor megbocsájtunk. Összegyűjtöttem ezeket egy csokorba; lejjebb megtalálod.

Érzelmeink biokémiája

Az 1990-es években pszichológus szakmai körökben már közismert, tudományosan bizonyított biokémiai tény, hogy negatív érzéseink, gondolataink (harag, keserűség, agresszió) a szervezetünkben olyan kémiai anyagok megjelenéséhez vezetnek, melyek hosszú távon képesek megbetegíteni, végső soron pedig elpusztítani a testünket. Magyar nyelvünk ezt nagyon találóan így fejezi ki: gyűlÖLet.

Ugyanígy közismert és bizonyított az a tény is, hogy a csecsemők teste az érintés, simogatás, ölelés, puszik hatására fokozottan kezdi termelni a növekedési hormont, ami új sejtek keletkezését és az immunrendszer erősödését eredményezi. A felnőttek pozitív érzései és gondolatai, különösen a gondoskodó szerETET érzése által kiváltott biokémiai reakció (dopamin és norepinefrin felszabadulás) megerősíti az immunrendszert, javítja az idegrendszer működését. Saját érdekünk lenne tehát, hogy ne gyűlölködjünk, ne haragudjunk, ne keseregjünk.

A biolkémiai tények megvilágításában azt hiszem, elég egyértelmű, hogy a megbocsájtás valójában mindenekelőtt a megbocsájtó fél érdekét szolgálja. Saját értelmi és érzelmi hozzáállásomat megváltoztatva képessé válok megszabadulni valamitől, ami egyébként elevenen felemésztene; ami ugyan a saját szervezetemben termelődik, mégis pusztítja a testemet (sejtjeimet, immunrendszeremet) és a lelkemet (az örömre és a szeretetre való képességemet) egyaránt.

Vagyis a megbocsájtás TÉNYLEG a legjobb megoldás – de hogyan kell „csinálni”?

Erre a kérdésre sajnos nem tudok gyors és egyértelmű választ adni. Mivel mindenki kicsit másképp viszonyul a megbocsájtás kérdéséhez, így általánosságban csak a fő szempontokat sorolom fel:

1. AKARNI kell. A megbocsájtás alapvetően egy akarati döntés, nem valamiféle érzelmi felbuzdulás.
2. Érdemes KIMONDANI: megbocsájtok! Az ember szellemisége teremtő erővel bír; annak, amit kimondunk, nagy ereje van. Képesek vagyunk megteremteni, valósággá változtatni.
3. Ha újra előbukkannak a rossz érzések / emlékek / gondolatok, ISMÉTELNI kell a megbocsájtást. Újra akarni, újra kimondani. Hányszor? Amennyi szükséges ahhoz, hogy az emlék többé már ne váltson ki rossz érzést belőled; ne „böfögd fel”, mint egy emésztetlen adag ételt.
4. Ha tudsz imádkozni, érzéseidet belefoglalhatod az imádba, és kérheted a megbocsájtás képességének kegyelmét.
5. Ha szoktál meditálni, vizualizálhatod a folyamatot. Pl.: elképzeled magad elé a kérdéses személyt, elmondod neki megbántottságodat, és kimondod: megbocsájtok neked.
6. Végül ha még megteheted, és úgy érzed, segítene téged, személyesen is felkeresheted az érintett másik személyt, hogy kiengesztelődj vele. De ezt a lehetőséget csak a haladóknak ajánlom, mert nagyon nem könnyű megtenni. 🙂

Mi az, amit biztosan NEM teszünk, amikor megbocsájtunk?

• Nem igazoljuk vissza helyesként a másik bántó viselkedését velünk szemben.
• Nem tesszük „meg nem történtté” a bántást.
• Nem felejtjük el úgy, mintha mi sem történt volna.
• Nem lesz tőle „minden rendben”.
• Nem lesz tőle „minden úgyanúgy”, mint korábban volt.
• Nem adunk engedélyt a megbocsátással a másiknak arra, hogy ismét bánthasson minket.
• Nem „kell” visszaengednünk az életünkbe azt a személyt aki bántott minket – különösen akkor nem, ha ezt már nem az első alkalommal tette meg. (Ezt jelenti a „nem teremt kapcsolatokat” kifejezés az indító idézetben.)
• Nem szükséges hozzá a másik bocsánatkérése!!! – Mivel saját érdekünkben és önmagunk mellett hoztunk egy döntést, ez független a másik viselkedésétől. Ahhoz, hogy megbocsáss, semmi másra nincs szükséged, csak a saját döntésedre.
• A megbocsájtás NEM a bántó személy joga vagy érdeme, hanem a saját döntésem és tettem önmagamért, a testi-lelki egészségemért és belső harmóniámért.
• Ha a másik bocsánatot kért a tettéért, az remek; azonban fontos azt is szem előtt tartani, hogy a bocsánatkérés viselkedés-változás NÉLKÜL pusztán üres duma! Ha netán úgy döntünk, hogy adunk új lehetőséget az illetőnek, és ő folytatja a bántó viselkedését, akkor valószínűleg itt az ideje annak, hogy búcsút intsünk neki.

Mi a megbocsájtás VALÓDI célja és értelme?

• Tudomásul vesszük a történteket – és megengedjük magunknak a megbántottság érzését. Engedjük, hogy fájjon, de nem dagonyázunk a fájdalomban. Megengedjük, hogy a kellemetlen érzések bennünk létezzenek; és megengedjük, hogy lassan elcsituljanak.
• Tudomásul vesszük, hogy ami történt, az megtörtént – és nem tudjuk meg nem történtté tenni.
• Eldöntjük, hogy ezt a fájdalmat nem akarjuk magunkkal hordozni az életünk hátra lévő részében.
• Tudatosítjuk, hogy a nehezteléssel csak saját magunknak okozunk további szenvedést.
• Engedjük, hogy a történtek a múlt részévé váljanak, és ott is maradjanak a múltban.
• Elbúcsúzunk a negatív érzésektől, és elengedjük őket; hagyjuk, hogy a múltbéli utunk részeként létezzenek, de nem engedjük, hogy a jelenünket megterheljék.

Tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy számomra a megbocsájtás nem egy egyszeri és mindörökre szóló esemény. Sokkal inkább egy döntés és folyamat; egy út a saját belső békességem és teljességem felé.

Eldöntöm, hogy időről-időre megállok az életem útján, és a megbocsájtás gyakorlata segítségével kiteszem az elszenvedett sérelmek köveit a hátizsákomból, hogy ne nehezítsék tovább az utamat.

Előfordulhat, hogy egy régebbi kő akad újra a kezembe – nem baj, kiteszem megint. És persze az élet időről-időre újabb köveket csempészik a zsákba – ez sem baj; amikor rájuk találok, kiteszem az újakat is.

Eleinte nehezen megy, és nehezen hagyom hátra a köveket. De döntöttem, tehát kirakom; kimondom, hogy megbocsájtok, és indulok tovább. Teszem újra és újra, és minden egyes alkalommal egyre könnyebb lesz. Az eredmény minden fáradtságot megér, mert a hátizsák egyre könnyebbé válik – és egyre nehezebben kerülnek bele új kövek; mert könnyebben észreveszem, amikor megbántódom, és törekszem az azonnali tisztázásra és megbocsájtásra.